"Amikor felszálltam az Island Paradise Tour hajójára, nem is sejtettem, hogy sosem jutok el Ausztráliába. Nem is sejtettem, hogy az életemért kell majd küzdenem egy olyan helyen, ahol a pénz értéktelen, és ha hasztalan vagy, a te életed is az. Egy régi ismerősöm nyújtotta át nekem a hajózási társaság prospektusát, melyben felejthetetlen élményeket ígértek - ebben igazuk lett. Nem ismertem őket, de mivel a barátom állította, hogy biztos az üzlet, megvan minden engedélyük és már több száz hajóutat szerveztek, úgy döntöttem, belevágok.
A hajón minden rendben ment. A felszolgálók kedvesek voltak, a kabinok kényelmesek, az étel remek, zene, szórakozási lehetőség, medence, egyszóval, minden, ami kelhetett. Én voltam az, akinek feltűnt, hogy túl régóta vagyunk vízen, és még mindig nem láttuk meg Pápua Új-Guinea partjait; akkor a kapitány azt mondta, minden rendben van, csak lassabban haladunk a tervezettnél. Mikor ismeretlen szigetek körvonalai rajzolódtak ki előttem, dzsungellel, civilizáció nyomai nélkül, már tudtam, hogy baj van, ezt csak fokozta a felismerés, hogy rajtam kívül számtalan, katonai körökben neves tudós, felfedező és tiszt ugyanúgy velem utazott.
Rájöttünk, hogy tőrbe csaltak minket. [...]
Rátörtünk a legénységre és a kapitányra, akit John Newman, egy attasé fel is ismert: nem amerikai származású volt, hanem egy körözött koreai szökevény. Tűzpárbaj alakult ki. [...] Sikerült ugyan átvennünk az irányítást a hajó felett, de az megfeneklett pár száz méterre a parttól, végül pedig el is süllyedt. [...] Az egész egy nagy káosz volt, mindenki kiabált, rohangált, szeretteit kereste, volt, aki megvárta a csónakokat, de olyan is akadt, aki egyszerűen a vízbe vetette magát, nem volt messze a part. Nem mindenki tudott időben kijutni, volt, aki a hullámsírban végezte, mert magával rántotta a hajó, vagy csak nem tudott jól úszni, esetleg megsebesült. [...]
Családok szakadtak szét, nagyon sokan meghaltak, köztük a teljes legénység, kivéve az egyik első tisztet, aki ugyan lőtt sebet kapott, de még volt időnk arra, hogy kiszedjük belőle, amit tudni akartunk. Mi ez a hely? Miért? Kik?
Kiderült, hogy a sziget nincs is rajta a térképen, azon egyszerű okból, hogy titkos, ráadásul lakatlanul fekszik a Csendes-Óceán kellős közepén, a senki földjén. A neve 78N45E, az amerikai hadi erők azonban csak "Elveszett Sziget" néven emlegetik. Hogy miért? Mert ez egy titkos, észak-koreai hadi kutatóközpont, amelyről ugyan tudomásunk volt, de arról fogalmunk sem, hogy merre lehet. Mi megtaláltuk, bár igazán nem sokra mentünk vele - kiderült, hogy sokunkat direkt hoztak erre a szigetre, köztük engem is. Olyanokat hoztak, családostól, akikre valamilyen úton-módon szükségük van. Olyanokat, akik hasznos képességekkel rendelkeznek, mint a hajón utazó tudósok és feltalálok, vagy hadi információkkal tudnak szolgálni, mint én és társaim, esetleg egyszerűen kísérleti nyúlnak használhatóak.
A kis szigetcsoport három nagy, és több kicsi szigetből áll, melyek inkább atollok. A legnagyobbon van a kutatóközpont, az egyik kisebben, mely legközelebb van a nyílt vízhez, ott van a raktár, és a harmadikon vagyunk mi. Mi, a túlélők, akik alig maradtak hetvenen. Csonka családok, sebesült férfiak, gyenge idősek, asszonyok, gyerekek. Rájöttünk, hogy nem elég egy trópusi szigeten túlélnünk, míg valaki véletlenül ránk nem talál, de meg is kell védenünk magunkat a katonák ellen, akik egyelőre nem tudják, hogy itt vagyunk, vagy ha igen, hányan és hol.
A hajótörés óta egy hónap telt el. Fegyvereket szereztünk, áldozatok árán, és lassan berendezkedtünk.Mindenkinek megvan a maga feladata, és bár a konfliktusok mindennaposak, vannak magányos farkasok, tudjuk, hogy az erőnk a csoportban rejlik, az ügyességünkben, a túlélési képességeinkben, és a ravaszságunkban. [...]
Ki kell jutnunk a szigetről. Már csak az a kérdés: hogyan?[...]"

Részlet Jack Coleman, volt tengerész alezredes naplójából.